Akkoriban szakállam volt, magas voltam, inas, és rettegtem a vizen. Mégis hajós akartam lenni, vonzott a víz, izgatott az ismeretlen, borzongtam és mégis kerestem azt az élményt, ami remegő érzéssel töltötte el a gyomrom. Álltam a hajó korlátjánál, távolodott a part, egyre messzebb került tőlem a nő, akinek kincseket ígértem, ha hónapok múlva megjövök, én pedig sok-sok elméleti tudással a hátam mögött a tapasztalt matrózok kaján vigyorát nyugtázva rájöttem, ez még a könnyebbik szakasz - amikor még senki nem vár tőlem semmit, lehet rajtam derülni, lehetek gyenge, félhetek.
Innentől azonban minden mérföld tapasztaltabbá, edzettebbé tesz, és jómagam előbb mint mások megfogalmazom: most már rutinosnak kell mutatkoznom, már nem kellene félnem, ennyi idő után példát kell mutatnom. Már most fogalmazgatom az elvárásaimat későbbi önmagammal szemben
Aztán megfordulok, és meglátom a kapitányt, azt az arcot, aki a biztonságot testesíti meg az ötven ember számára most a hajón, és amin most a fáradtság és elnyűttség a szembeszökő. "Én is félek, még most is, amikor kifutunk a kikötőből, Minden út más, nem látható, mibe futunk bele, nem lehetünk mindenre felkészültek. És nem tudhatjuk, viszontlátjuk-e azokat, akiket otthonhagytunk. Nemcsak azért, mert a hazaérkezésünk kétséges, az is, velük mi történik ezalatt. Nincs recept erre."
Majd elfordul, folytatja a parancsok osztogatását, egész más emberként, és ezek után napokig-hetekig nem is mond nekem többet egy-két mondatnál, ami csak a feladataimra vonatkozik. Én vagyok a mérnök, az "okos ember" a csapatban, és ezáltal is, nemcsak a korom és tapasztalatlanságom miatt, kívülálló. Nem próbálok beférkőzni a matrózok kegyeibe, nem iszom együtt velük, a tisztek pedig irigyelnek tudásom miatt, velük azért nem kerülök barátibb viszonyba.
Marad az írás, a szerelmes levelek, meg az olvasás, amennyire a hánykolódó hajó engedi. Miért is kell nekem a víz, ha a mélységbe nézve borzongok, a nagyobb kilengésektől felfodul a gyomrom, a látvány a tengeren egy idő után rettenetesen egyhangú?
Az utaztatásban tíz év keserves tapasztalatai is leeshetnek az embernek tíz másodperc alatt, ott vannak a kérdések mögött a későbbi válaszok is, azét faramuci a helyzet, mert az egyik felem, a mostani, bölcs énem érzi, milyen nagy tévedéseket plántál az az ember ( én ( ? ) ) a fejébe, de valamihez azok mégis hozzákapcsolódnak, és ott ragadnak. Hosszú életekre akár. Aztán elkezdjük felgombolyítani, az egyik szálat megfogjuk, aztán rájövünk, előbb egy másik szálat kell kigubancolni, és van, hogy sok-sok munka után ott állunk néhány rendezett gombolyaggal, boldogan, amelyek eddig eltakarták a többi, még kaotikusabb és még nagyobb gubancot. Fogjuk hát a gombolyagot, hozzákötjük a végét a következő fonalvéghez és folytatjuk...
